Carassius auratus Bleek. (állat), a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó mintegy 30 cm. hosszúságot elérő hal; alapszíne rendesen cinóbervörös aranyos zománccal; a vörös alapszín nélküliek az ezüsthalak; vannak arannyal meg ezüsttel; esetleg feketével tarkázottak is. Az A.-at Khinában; ahol king-jó-nak nevezik, és Japánban régóta tenyésztik s igen valószínű, hogy mint színvarietás a közönséges kárászból (Carassius vulg. Nordm.) fejlődött. Először 1728-ban Worth Fülöp hozta Angolországba, ahonnét mint szobai és kerti aquáriumokban tényésztett díszhal csakhamar Európaszerte elterjedt. Egyik fajtája az ú. n. teleszkóphal. amelynek rendkívül nagy, kiduzzadt szemei sajátságos, szépnek éppen nem mondható külsőt kölcsönöznek.
Tenyésztése. Az ikrából kikelő porontyok az első évben fekete színűek s csak egyenként fejlődnek testükön ezüstszínű pikkelyek, melyek végre belepve az állat testét, azt ezüstszínűvé teszik. Később az ezüst szín is változást szenved, lassankint vörös színt vesznek fel az állatok, s mennél öregebbek, annál szebbekké válnak. Kivételesen olyan aranyhalak is találhatok, melyek már poronty korukban vörös színűek s később ezüst színt vesznek fel, sőt olyanok is, melyek már kezdettől fogva vörösek, s e szint életfogytiglan megtartják. Újabban főleg mesterséges tenyészkiválasztás által olyan változatokat létesítettek, melyek vörösszínű testen fehér és fekete rajzolatokat mutatnak. Az állatok színének szépségére nagy befolyást gyakorol a napfény s a víz vastartalma; sekély tavakban, amelyek vizéhez a nap jól hozzáfér, színük a leggyönyörűbb lesz, különösen akkor, ha a tó vize vasat is tartalmaz. Mesterséges tenyésztésük csak abban áll, hogy valamely kisebb tóba az ivarérett öreg halakat bebocsátják s itt az ivadékot a szükség szerint etetik. Szapora állatok, s valami külön gondozást nem is igényelnek. Ha a tó télen át befagyna, akkor ősszel ki kell halászni s a halakat télen át oly medencében tartani, melynek vize be nem fagy. Ha a tavak fenekét kerti föld v. tőzeg képezi, az aranyhalakat etetni sem kell, ha azonban a tó feneke homok, akkor rovarokkal, férgekkel, összeőrölt olajpogácsával különösen lenmagpogácsával kell őket etetni, s tanácsos a tóba időnként. némi trágyalevet bocsátani. Tavakban meglehetős nagyságot érnek el, néha 30 cm.-nél is nagyobbak lesznek. Húsok igen ízletes, jobb a közönséges pontyénál.
Üveg medencékben tartva, az állat felnövekedése a medence nagyságától függ; tág medencében, ha nem rakunk abba sok halat, megnőnek 15 cm. nagyságra is, míg szűk helyen csak 6-8 cm. hosszúak maradnak. Ha medencékben tartjuk, úgy minden nap fel kell vizüket újítani, de a felújításnál a régi vizet soha sem szabad egészen leereszteni. Kézbe fogni nem tanácsos őket, mert nagyon érzékenyek, nem szabad továbbá a medencét közvetlen a napnak vagy a kályha melegének kitenni. Medencéjükbe kavicsokat kell rakni, s ha lehet, valami vizi növényt is belé helyezni. A medencékben tartott aranyhalakat etetni nem kell bőven; ostyamorzsalékon is el lehet őket évekig tartani. Közönségesen legyekkel, zsemlyemorzsával, továbbá kiszárított s porrá tört hússal szokás az aranyhalakat etetni. Az aranyhalak tenyésztésével bővebben foglalkozik a következő munka: Christian Wagner: Wasserkultur. Bremerhaven, 1880.
|